Halkan csorgó víz,
Émelyítő, hideg patak.
Kis farakás, benne rönkök, tíz.
De a fákon madárfészek is akad.

Vágyam szörnyű, el nem apad,
De a semmittevés magával ragad.
Mardossa tudatom a kín,
Mégis: komoly ember nem sír.

Ó, én hullámzó tekintetem,
Mely réveteg bámul a távolba,
Őt már nem feledhetem,
Lehúz a padlóra.
                          
                                                                      Kelt:
                                                                                 2011.05.23

Körbezárnak a falak,
Kíméletlenek a szavak,
Tekintetünk is zavar,
Ropog a lábam alatt az avar.

Az ilyen gondolat mindig felkavar,
Nyugtalanít a halk zaj,
De az ember a legkegyetlenebb faj,
És ádázul folyik a harc.

Megfizethetetlen a sarc,
És többé nincs már pókerarc,
Az arcán mély, vérző karc,
És engem lesújt a kudarc...