Ő volt kertem egyetlen virága. Volt, és el is múlt.
De az emléke és az iránta érzett szerelem soha.
Megmarad ez, mint a heg, ami egy fűrész által keletkezik.
S soha nem múlik el.
Bár a fájdalmat később már nem érzed,
de ha e sebre nézel, visszatér emléke.
Az eső megállás nélkül zuhogott. De őt ez nem érdekelte.
Csak táncolt és táncolt, míg csak lábai bírták.
Leült a fűbe és könnyes szemét törölgette fekete ruhája ujjába.
Már épp megkönnyebbülve kelt volna fel, amikor gyönyörű énekszó zavarta meg.
Megfordult és egy fiú, arcában szőkés tincsekkel mosolygott a megszeppent lányra.
Azt hitte egyedül van, s senki sem látja kétségbeesett táncát és közben ejtett könnyeit.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
